Önismeret

Önismeret

Kijelenthetjük-e sziklaszilárdan, megkérdőjelezhetetlenül azt, hogy ismerjük önmagunkat? És most nem feltétlenül a „mit szeretek mit nem” kérdéskörre kell koncentrálnunk, hanem arra, hogy milyen beállítottságúak vagyunk, milyen érzékenységi szinten működünk és mekkora kapacitással, befogadókészséggel rendelkezünk.

Az ember folyamatosan formálódik, alakul, születésétől kezdve a környezetének köszönhető befolyásolás hatására alapvető tulajdonságai finomodnak, vagy durvulnak. Sok minta van előttünk felsorakoztatva, és annak megfelelően viselkedésünk is változik függően az éppen aktuális minta erősségétől és időhosszától, illetve attól hogy mekkora hatást gyakorol ránk?

Ha az alapok, vagyis a gyermekkor alatti szülői minta nem erőteljes és kényszerítő hatású, megőrizhetjük magunkkal hozott tulajdonságaink szilárd alapjait, ami azt eredményezi, hogy a felnőttkort elérve kevésbé leszünk befolyásolhatók.

Vajon elmondhatjuk-e magunkról, hogy ismerjük azt a belső rezgő lényt, aki fizikai testünkön belül lakozik? Azt a lényt, aki mindent mozgat és irányít belül és kívül egyaránt. Aki nem parancsol, hanem kér, és mindig a legjobbat akarja nekünk. Aki itt, a fizikai életünkben elnavigál bennünket, és aki a felsőbb síkok vezetékein keresztül kommunikál a Felettes Énnel.

Sokszor hallottam már, sőt többször én is gyakoroltam az önbeazonosítást és ezzel együtt határozottan kijelentettem, hogy nagyon is ismerem önmagam és tudom mi a jó nekem és mire van szükségem. De ez csak a felszín, itt csak a berögzült szokások azok, amelyeket néha összehasonlítással azonosítunk, mint saját tulajdonságot, ami igaz is, de ez nem takarja önvalónkat, csak itt és most épp lezajló viselkedési formánkat, reakcióinkat, illetve szükségleteinket, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy életünket fenn tudjuk tartani anyagi világunkban.

De vajon tényleg ilyen felszínesek vagyunk? Megelégszünk a sok év alatt magunkra tapasztott cukormáz elemezgetésével? „Éhes vagyok- eszek, szomjas vagyok- iszok, fáradt vagyok- alszok, mérges vagyok- dühöngök, boldog vagyok- mosolygok”, ennyi lenne az életünk? Nem, egyáltalán nem. Nézzünk egy kicsit a dolgok, szükségletek mögé. Mi az éhség, a szomjúság, a fáradtság? Szükségletek, de honnan erednek ezek a sürgető, megoldásra váró érzések. Igen, most mondhatnánk, hogy szervezetünk természetes folyamodványai, de ki kongatja meg az éhség vészharangjait, amely egy belső késztetés által alakul ki, amely az idegrendszer utasítására kondul meg gyomrunkban. De ki adja ki idegrendszerünknek a parancsot, hogy éhségérzetet produkáljon? Vagy beszéljünk a haragról, boldogságról ami ugyancsak egyéni szinten bújik elő és csapódik le arcunk mimikáján, illetve testünk mozdulatain keresztül.

De, ha csak a felszínnél maradunk, akkor tényleg, viszonylag jól körbe tudjuk írni magunkat, szokásainkat, reakcióinkat, amelyek a felszínen jelennek meg és csapódnak le.

Ha ezt a sémát követjük, akkor életünk a fizikai igények kielégítéséről szólna.

Az önvalónk tanulmányozása nem csak ebben kell hogy kimerüljön, hanem meg kell találnunk annak okát, ami miatt itt vagyunk.

Néha kényszert érzek, hogy megálljak és megvizsgáljam azt a folyamatot, ami éppen bennem zajlik. Minden az érzéseken alapul. Ezek az érzések határozzák meg életünket. Rengeteg a buktató, ami, mint egy vizsgaként jelenik meg életünkben. Ha ezeket a momentumokat nem vizsgáljuk meg, és nem találjuk meg a hozzá kapcsolódó helyes eljárást, amely egy feldolgozási folyamatként valósul meg, akkor egy újabb alkalommal ismét ott állunk előtte és ismét vizsgáznunk kell ugyanabból a „tantárgyból”.

Van, aki egy életen keresztül tanul, de csak egy fajta mechanizmust, ugyanis folyamatosan ugyanabba a csapdába esik, és mivel minden alkalommal a helytelen megoldást alkalmazza, ezért élete végéig arra van ítélve, hogy szembetalálkozzon az adott helyzettel.

Van, aki egy életen keresztül haragszik. Ennek következményeként, mivel minden egyes haraggal teli helyzetet magával cipel, az már annyira felgyülemlik élete alkonyán, hogy már válogatás nélkül keresi a módot, hogy kiélhesse haragját, bármi legyen is az, csak haragudhasson. Haragszik a napsütésért, a hidegért, a melegért, a nappalokért és az éjszakáért. Ez már a halmozottság folyamata, ami egyszer sok-sok évvel ezelőtt elkezdődött és minden egyes haraggal teli felfokozott állapotát, mint egy nyílt sebet hagyja érlelődni, mígnem oda jut, hogy már minden dühöt vált ki belőle.

Ezért van szükség arra néha, hogy leüljünk kicsit, és elhúzódjunk a külvilág ártalmas ingereitől, hogy ezeket a pontokat felkutassuk, és elemezzük, tudatosítsuk, és kezeljük.

Ez az önelemzés. Nem ítéletet kell hoznunk önmagunk felett, mégcsak bírálnunk sem kell önmagunkat, az akkor helyzetben való hozzáállásunk miatt, itt nem az önostorozás a cél, mert úgy a gócpont megmarad, vagy növekedésnek indul, ami kezeletlenül később testi tüneteket is produkálhat, vagy pszichoszomatikus betegségben éri el csúcspontját. Nem itt van a helye annak, hogy kimagyarázzuk magunkat a helyzetből, mert tudatalattink nem a mentegetőzésünkre vár. Az önvizsgálat arról szól, hogy a már megtörtént de feldolgozatlanul bennünk megmaradt zavaró jeleneteket megértsük és tanuljunk azokból.

Szeretnünk kell önmagunkat, ez a kiindulópont. Meg kell bocsátanunk önmagunknak, mert csak így tudunk másoknak is megbocsátani.

A mai világban a megbocsátás és a szeretet fogalma félre van értelmezve és jelzőként van ránk címkézve, egy trendi dolog, amit a különböző szervezetek ideológiája ferdített el. Felszólításra nem lehet szívből szeretni, vagy megbocsátani, amíg ezt önmagunk felett nem gyakoroljuk.

Mások szerint a megbocsátás a gyengeség jele, sokszor összetévesztik a szánakozás tárgykörével, a szeretetet pedig bárgyúságnak titulálják, hiszen anyagias világunkban ki az, aki feltételek nélkül szeretne.

Pedig annyira egyszerű, csak egyszer kéne kipróbálnunk azt, hogy elveinket félretéve és nem ráerőszakolva azt másokra, nem csak meghallgatnánk, hanem meghallanánk a másikat is, akkor megtapasztalnánk azt a felemelő érzést, amelyet a megbocsátás és a szeretet érzése vált ki belőlünk.

Néha elég lenne hangosan kimondanunk azokat az érzéseket, amelyek éppen bensőnkben zajlanak le, negatív érzelmek esetében abban a pillanatban megéreznénk annak súlyát, kimondva már elvesztené értelmét, és teljesen másképp csapódna le, mint ahogy azt belül megéltük. A pozitív érzelmek kimondása pedig megerősítésként hatna ránk, szinte felemel és tartósan megtart bennünket. A két érzés teljesen más fajsúlyú, más energiákat mozgat meg, míg a negatív lenyom, addig a pozitív felemel. A harag és a gyűlölet megköt, mintha önkéntesen vonulnánk egy elszeparált szűk térbe, magányosan szórva villámainkat másokra. A szeretet viszont felszabadít és kiterjeszti energiánkat másokra, szinte lebegünk, mivel az őszinte, feltételnélküli szeretet egy felemelő érzés.

Amikor az önismeretet gyakoroljuk, érdemes azzal kezdenünk, hogy függetlenítjük magunkat környezetünktől, illetve az abban elhelyezkedő vagy megjelenő emberektől, mivel legtöbbször zavarodottságunkat az okozza, hogy belefolyunk mások életébe, vagyis, többször képesek vagyunk, még ha csak egy kis ideig is, mások életét élni, ezzel elfordítva figyelmünket saját magunkról. Tehát nem árt letisztáznunk magunkban azt, hogy akkor abban a pillanatban, vagyis a jelenben, ami mindig aktuális, csak a mi magunk életét éljük, hiszen ez a mi dolgunk. Ha mindenki csak a saját életével foglalkozna, rendezettség állna fenn a világban. Ugyanakkor a függetlenedés fogalma nem összetévesztendő az érdektelenség fogalmával, ugyanúgy kötelességünk segíteni a bajbajutottakat, és rászorulókat, de nem úgy, hogy megmondjuk nekik mi lenne a legjobb számukra. Érzelmeink mit sem változnak attól függetlenül, hogy már nem akarunk mások bőrébe bújni. Bárki, aki segítségért fordul hozzánk, nem azt akarja, hogy oldjuk meg a problémáit, hanem azt, hogy szorult helyzetéből kisegítsük. Amikor segítünk, nem kell mások fejével gondolkodnunk, nem kell kitalálnunk azt, hogy mit tennénk a másik helyében.

A dolgunk csupán annyi, hogy meghallgatjuk és együttérzünk a másikkal, illetve tegyünk érte, ha arra megkér minket.

Senki nem kéri tőlünk, hogy az ő helyébe lépjünk, az emberek legtöbbször arra vágynak, hogy valaki meghallgassa őket, de ennél tovább nem szabad menni. Szinte mindenkit megérint egy másik ember szerencsétlen sorsa, de ne hagyjuk, hogy az annyira magával ragadjon minket, hogy már szinte a másik életét éljük, ezzel nem vesszünk le terhet a másik válláról, csak a magunkét terheljük le mások köveivel. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy csak akkor tudunk másokon segíteni, ha mi magunk rendben vagyunk, hisz csak így tudjuk kiemelni a másikat elkeseredettségéből, reményt adva neki, hogy az élet nehézségeit kiküszöbölhesse.

Az önismeret gyakorlása megmutatja azt is, hogy hogyan emelkedhetünk felül a problémás helyzeteinken, úgy hogy ne sérüljünk. Sok esetben egy problémás helyzet kibillent minket egyensúlyunkból, elvesztjük józan ítélőképességünket és elmerülve a probléma mocsaraiban, kétségbe esve keressük a kiutat, már nem tudjuk helyesen megítélni valós helyzetképünket. Ki kell magunkat vonnunk a problémás helyzetből, és mint egy kívülálló kell tekintenünk az eseményekre. Így az események részesei maradunk, de nem elszenvedői, aminek következtében higgadtabban át tudjuk gondolni, hogy mi a problémánk kiváltó oka, és így a megoldásra is gyorsabban rátalálunk.

Mindenki, aki belefolyt már más életének szövevényes szálaiba, annak épp aktuális problémáját azonnal átlátta, és a megoldás is könnyebben megmutatkozott más esetében, mint sajátjában.

Egyszer mindannyian eljutunk majd arra az álláspontra, hogy jelen problémánk semmivel sem fájdalmasabb, mint az előzőek, akkor már könnyebben kezeljük jelen helyzetünket tudván azt, hogy ez is megoldódik csakúgy, mint az előzőek, és akkor már nyert ügyünk van.

A sors nem arra akar kényszeríteni bennünket, hogy haljunk bele minden egyes problémás helyzetbe, hanem tanít minket, edz minket már a következő helyzetre. Ha ezt megértjük és gyakoroljuk, és megfelelően megoldjuk, akkor egy olyan békés szakasz köszönt be életünkbe, ami átröpít minket az életünk problémáinak halmazain. Ez a hozzáállás eredményezi a „minden mindegy” állapotot, amelyben nincsenek már érzelmi kilengések, csak a tiszta tudat marad, amely éberen őrködik felettünk.

És itt következik el az a rész, amikor tisztán hallhatóvá válik belső hangunk, amely csalhatatlanul mutatja utunkat céljaink felé, ha követjük, nem lesznek kétségeink, határozottan, kétségek nélkül tudunk élni. Nemcsak navigál, de megnyugtat és megerősít. Nincs több hezitálás, mivel tudjuk hogy csak hagynunk kell magunkat az árral úszni, és megtart biztonságban életünk folyójának medrében.

Ha árral szemben úszunk, harcolunk minden és mindenki ellen, megfeledkezve minden szépségről és boldogságról, ami körbevesz minket. Amikor a harc maga a cél, nem látunk magunk körül mást, csak a harcteret és visszanézve majd életünkre csak a kínok és a veszteségek válnak láthatóvá. A végállomás pedig mindkét esetben ugyanott van, csak a végkövetkeztetés nem lesz ugyanaz. Csak rajtunk múlik, hogy hogyan használjuk ki rövidke életünk kínálta lehetőségeket, illetve annak értékrendjét is mi határozzuk meg, hiszen életünk, ha felfigyelünk rá, rengeteg szépséget tartogat számunkra.

Ha nem értesz egyet, menj ki a természetbe, ülj le egy fa alá, vagy feküdj ki egy erdők szegélyezte tisztás közepére, és figyeld a természet hangjait és felemelő látványát, amely egy idő után magával ragad, és hirtelen rádöbbensz arra, mit veszítettél, mielőtt felfedezted ezt a pompás érzést, amelynek következtében minden feszültség elszáll, és új, pozitív energia költözik a felgyülemlett feszültség helyébe. Nincs tétje semminek, minden elv okafogyottá válik, és már nem akarsz harcolni, nem akarsz az árral szemben úszni tovább. Lecsendesülsz, és elfelejtesz minden rosszat arra az időre, amíg a környezeted szépségét pásztázod. A továbbiakban csak rajtad múlik, hogy ezt az új látásmódot át vezeted-e a hétköznapjaidba. Gondoljunk csak bele, mi történik ha nem mi kerekedünk felül egy vitában, és mi történik, ha egy ellenünk elkövetett sérelmet csak úgy megbocsátunk? Mi van akkor, ha rátalálunk ellenségünk szerethető pontjaira? Talán másképp látjuk már a világot. Talán kitörlődnek a saját magunk által felállított határok. Megszűnik az alakoskodásra és a megfelelésvágyra való késztetés, és rájövünk, hogy mi magunk vagyunk a lényeg. Már az is kiderül, hogy az Én a legfontosabb és nem az Egó.

Az önmegismerés békés tudatot eredményez, és az önmagunk megszeretéséhez, a belső egyensúlyhoz vezet.

Ne ítéljük meg önmagunkat, inkább közelítsünk barátsággal és megértéssel önmagunkhoz.

Az embert mindig a hite vezérli, de amikor zavarodottság vesz erőt rajta, az talán azt is jelentheti, hogy elveszítettük a belső önvalónkkal való kapcsolatot.

Amikor így érzünk, üljünk le egy nyugodt helyre, és hagyjuk, hogy gondolataink hullámai átjárják elménket, és hagyjuk, hogy zavartalanul folytassák útjukat a feledés homályába. Arra kell törekednünk, hogy a gondolatok ne ragadjanak le elménkben, a cél hogy csak egyfajta átmenő forgalom alakuljon ki, de egyet sem állíthatunk meg, hogy elidőzzünk rajta.

Egy idő után megtapasztalhatjuk, gondolataink száguldozása megszűnik, és marad a csendes üresség. Itt megszűnik a tér és idő, a külső zajokat érzékeljük, de nem azonosítjuk azokat, hanem már befelé figyelünk. Nincs aggodalom, sem félelem, viszont kialakul egy éteri boldogságérzet. Egónk lecsendesedett. Mintha ott lebegnénk a semmi közepén, megszűnik minden, csak a belső békét érzékeljük, amely ledöntötte az egónk által épített falakat és határokat. Itt már nincsenek megszorítások, hogy mit lehet és mit nem, csak a légüres térben lebegünk, testünket és elménket hátrahagyva. Ez a könnyed lebegés az, ami az önismeret útjára terel bennünket, nem kellenek a kérdések, és válaszokra sincs szükség ahhoz, hogy szembesüljünk önmagunkkal. Nincs jó, és nincs rossz. Nincs jövő, és nincs múlt. Csak a jelen létezik, aminek közepén mi magunk foglalunk helyet, vállalva életünk színpadán a magunk alkotta forgatókönyv főszerepét.

Ezek az elvonulások azt a célt szolgálják, hogy el tudjunk távolodni elménktől és fizikai testünktől, hogy lelkünkhöz minél közelebb kerülhessünk, és ezt mind azért, hogy visszatértünkkor egy összeforrott, és kiegyensúlyozott kapcsolat alakuljon ki fizikai testünk és lelkünk között.

Az önismeret gyakorlása nem más, mint visszahúzódás, és egy rövid ideig tartó elszigetelődés a külvilágtól.

Az egyetlen betartandó eleme a gyakorlatnak az, hogy gondolatainkat hagyjuk áramolni, ne álljuk útjukat, mert ha egyetlen gondolatfoszlányt kiragadunk, azt megtartva, nem jutunk el a belső csendhez.

Nincs arra sem előírás, hogy mikor és mennyi ideig tartson a folyamat, csak a késztetésre figyeljünk.