Belső látás

Belső látás

Amikor nem a szemünkkel látunk, hanem a lelkünkkel. A szem egy eszköz annak felfogására és befogadására, amelyet később tudatunk a már kezelt egónkkal hasznosíthat a pozitív energia felvételre. Meglátjuk a szépet mindenben és mindenkiben, a kisugárzott szeretet pedig energiaként alakul át bensőnkben. Amikor a természetben vagyunk, egy idő után szinte egyesülünk azzal, meglátjuk annak szépségét, mintha pumpálnánk magunkba a jó energiákat, szinte csordultig telünk meg szeretettel. Érzékszerveinket úgy alakítjuk, ahogy szeretnénk. Minden egyes érzékletünk összeköttetésben van érzékszerveink működésével. Ha egy rossz érzést elutasítunk, vagyis nem akarunk azzal szembenézni, nem fogadjuk el, akkor mintha utasítanánk szemünket arra, hogy ne lásson. Ha hosszabb időn keresztül tart a folyamat, az már orvosilag is kimutatható romlást idéz elő. Ha rosszul használjuk a szemünket, vagy tudatosan elutasítunk valamit, akkor a látásunk elkezd romlani. Ugyanis arra utasítjuk elménkkel szemünket, hogy ne lásson, ne lássa meg azt, amitől annyira elzárkózunk. Csakhogy a szemidegek nem tesznek különbséget, így romlásnak indul látásunk. Aki annyira erőteljesen tud hinni a nem látásban, az vissza is tudja fordítani a már megindult folyamatot, vagyis arra sarkalhatja szemét, hogy lásson, mert késznek érzi magát arra, hogy szembe nézzen a régen elhúzódó problémájával.

Amikor azon vesszük észre magunkat, hogy rossz gondolataink támadnak, az egyértelműen megmutatja, hogy egónk átvette ismét a vezető szerepét tudatunk felett. Ilyenkor hagyjuk, hogy énünk feldolgozza a jelenlegi helyzetünket és a felszínre kerülve átvegye az egónk feletti irányítást. Az egónk mindig hatványozottan, eltúlozva érzékeltet velünk minden olyan bejövő ingert, amely gondolatok formájában rátelepszik elménkre, úgy, hogy ha hiszünk neki, olyan mélységekbe visz bennünket, aminek a valósághoz már semmi köze nincs. Példa: Amikor házastársunk nem a megszokott hangnemben szól hozzánk, egónk erre a momentumra épít egy olyan valótlan történetet, amelyet agyunk tényként rögzít, és ahelyett hogy a külső körülmények figyelembe vételével higgadtan végig gondolnánk azt, hogy mi játszódik le a másikban, vagy ha nem találtunk erre semmilyen külső okot és társunk magyarázatát meghallgatnánk, egónk már le is gyártott több végletes alternatívát erre a jelenetre, amely azt tükrözheti számunkra, hogy a kapcsolat már megromlott és a végét járja. Felléphet ilyenkor féltékenység érzés, egyfajta bizonytalanság, de akár az is, hogy sértődötten odébb állunk és nem szólunk a másikhoz, ez minden esetben egyfajta büntetési tételt hordoz magában. Miközben kínozzuk magunkat, a saját egónk által képzett borzalmas képekkel, már elfelejtjük azt az apróságot, ami kiváltotta belőlünk negatív érzéseinket. Az, aki viszont nem engedi egóját szabadon garázdálkodni, azt arra használhatja fel, hogy bátorságot adjon neki, hogy kiderítse a konfliktust kiváltó okokat úgy, hogy nem tüzeli tovább a feszültséget, hanem ragaszkodik a valósághoz.

Vagyis az egónk adhat nekünk nagyon sok jót, csak meg kell azt zabolázni és helyén kell tudnunk kezelni. Ha ez sikerül, akkor aktivistaként fog részt venni életünkben és csak a pozitív cél érdekeit fogja szolgálni. A negatívval ellentétes álláspontot fogja képviselni, arra gerjeszt, hogy magabiztosak, céltudatosak legyünk.

Amikor az ember testét bizsergő érzés járja át, és folyamatosan emelkedett hangulatban van, az azt jelenti, jó úton jár.

Ez is az egónk és énünk összhangjának köszönhető.

A jó cselekedet mindig szívből kell, hogy jöjjön, nem pedig érdekből, vagy muszájból, ugyanis így elveszti értékét.

Nem attól leszel jó ember, ha tudatosan adsz, hanem attól, ha érdekek nélkül csak szimplán jó vagy. Ezt direkt módon nem tudod elérni, hanem a bensőd felszínre juttatásával, azzal, ami te magad vagy.

Ne azért adj, hogy ezzel kérkedj mások előtt, vagy viszonzást várj, hanem azért, mert az adakozás jól esik neked.

Ami a legfontosabb: az én emberek felismerik egymást és erősítik egymásban a hitet. Az a tudat, hogy nem vagyok egyedül, maradéktalan, minden elvárástól mentes boldogsággal tölti el az embert, és erősíti abban a tudatban, hogy jó úton halad élete vonalán.

Ez a hit, amit nagyon meg kell becsülni, ösztönös hála érzetet eredményez az ember életében és arra ösztönöz, hogy e szerint élje az életét. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy milyen csodás kincs van a tulajdonunkban, ami maga az élet.

Ha e szerint éljük az életünket, akkor az egónk által szétszórt rögök eltűnnek életünk útjáról és kitisztul a kép. Ez a látás. Ilyenkor már nem belülről látjuk életünk eseményeit, hanem kívülről, globálisan tekintünk rájuk. Ezzel nem vonjuk ki magunkat dolgaink alól, hanem teret engedve felsőbbrendű énünknek, amely simává varázsol bármilyen helyzetképet, amely bennünket érint. Ekkor jön az „ott van az igazság” érzés, amikor már nem akarjuk felülbírálni dolgainkat, hanem rendeltetésszerűen történik minden körülöttünk.

Meg kell értenünk, hogy a problémáinkon, legyenek bármilyen nehézkesek, felül kell emelkednünk, és nem elsüllyedni azokkal együtt, hogy olyan mélységekbe húzzanak le, ahonnan már nehézkes vagy egyáltalán nem lehetséges visszatalálni.

Ettől függetlenül senki nem lesz rosszabb attól, ha elgyengül, hiszen aki egy életen keresztül harcol, néha elfárad. Van, akinek a harcokon belül kell meglelnie a békét, és van, akinek hosszú út vezet a béke megtalálásához. Ez az ő harca, ő választotta. Nem a mi dolgunk az, hogy harcos társként mellé álljunk, maximum elkísérjük egy darabig megerősítésként harcos útján. Mindenkinél külön-külön van programozva az, hogy mikor jön el az önmaga tudatára ébredésének. Ebbe sem beleszólni, sem előrehozni nem tudunk, mivel az már a más dolgába való beleavatkozásnak minősülne. Nem a mi feladatunk téhát, hogy valakit akarata ellenére „megmentsünk”. Azzal, hogy közbelépünk, akármilyen jó is a szándékunk, olyan negatív következményeket vonna maga után, ami, mintha egy lavinát indítana el, arról nem beszélve, hogy a lavinát mi indítjuk el és annak következményeivel halmozottan terhelnénk önmagunk lelkiismeretét is. Meg kell értenünk azt, hogy ő egy tanulási folyamaton megy keresztül, amiben az egója túlzott használata kell, hogy érvényesüljön.

Sokan szeretnék felgyorsítani a folyamatokat és egójuk halmozott részvételével próbálják érvényre juttatni felsőbbrendű énjüket. Sajnos ez nem vezet sok jóra   hiszen ettől az ember hitelvesztetté válhat. Ez egy színjáték, nem csak önmagunk előtt, hanem környezetünket is ezzel áltatjuk, ami őszintétlenséget és hézagosságot eredményez, ami az ego jelenlétére mutat. Viszont ez a magatartás már arra mutat, hogy a személy felismerte az egója túlzott jelenlétét, de annak kezelését és működési elvét még nem sikerült felkutatnia. Ilyenkor jobb lenne elvonulnia, és kielemezni jelen helyzetét illetve feltérképezni azokat a pontokat, ahol hibát észlel elméje működésében, akár úgy, hogy egy „felsőbb” segítséget kér, ami segít szálakra bontani bensőjét. Tehát ahhoz, hogy rendesen működjön belső rendszerünk, először darabokra kell szednünk önmagunkat, minden egyes darabot górcső alá venni és megvizsgálni. Az összerakásnál pedig az értéktelen, számunkra ártó darabkák hátrahagyása mellett, csak az értékes darabok visszaépítése történjen meg. Ez egy hosszú, és igen bonyolult folyamat, amit az egónk nem feltétlenül jól korrigál, ugyanis ilyenkor nem a segítő szándék vezérli, hanem a lélek feletti hatalom visszaszerzése a legfőbb cél. Felléphet türelmetlenség érzet, amely felváltja a biztos tudathoz vezető utat. Persze csak akkor, ha nem nyomatékosítjuk egónk szerepkörét illetve működési elvét, aminek az lesz a következménye, hogy a személy nem helyén kezeli a dolgokat. Más az amit mond, és más az amit cselekszik, vagyis a gondolati sík nincs összhangban cselekedeteinkkel. Ezt gyakran az egónk által képzett félelem és zavar hozza felszínre, ugyanis bizonytalanságunk és félelmeink következményeképpen nem vállaljuk fel önmagunkat. A jobbik eset az, ha ezt mi magunk ismerjük fel, mint, ha a már bekövetkezett negatív történések figyelmeztetnek arra, hogy valami nem jól működik. Amikor szembesülünk a valósággal, akkor tisztán átlátjuk helyzetünket, hogy akkor, abban a helyzetben mely lépéseink voltak a hiba okozói, illetve hogy mit tanultunk belőle, és egy ilyen vizsgálatot és átértékelést követően tudjuk-e majd alkalmazni a már megtörtént eset tanulságait. Vagyis vizsgálódunk, analizálunk, és átértékelünk mindenfajta bírálat nélkül. Érzünk valamit, de nem vagyunk teljesen biztosak annak az érzésnek a valóságában, ezért azt nem jelenthetjük ki határozottan, hiszen az csak feltételezés. Megtanuljuk azt, hogy nem a mi feladatunk az, hogy mások hibáira rámutassunk, mivel így nem fog tudatosodni benne az, hogy tévúton jár. Rá kell vezetnünk őket hibás működésük gócpontjára úgy, hogy ők maguk mondják ki azt, szembesülve önmagukkal. Ez a legnagyobb siker, amit elérhetünk másoknál úgy, hogy nem avatkoztunk bele mások életébe, vagyis megmaradtunk a külső szemlélődő szerepkörében, de mégis segítőként részt venni mások sikereiben. Nem az a cél, hogy a mi vállunk legyen megveregetve, hanem érdemként nekünk kell a másik személy vállát megveregetni és kivonni magunkat a siker koronája alól, és csendes résztvevőként jelen lennünk.