Az Ego és az Én

Az Ego és az Én

Énünk több részből tevődik össze. Az elménken keresztül dolgozik egónk, amely a külső behatásokat, ingereket fogadva, feldolgozva jut el tudatunkig, ami azokat, mint egy nagyító közvetíti le felénk. Minden információ egónk szűrőjén megy először keresztül. Az egónk dönti el, boldogok vagyunk-e vagy bánatosak. Az ego kezelés és fékentartás nélkül zabolátlanul elszabadul, és pusztító hatással lehet elménkre. Az ego dönt jelen lelkiállapotunkról is, hiszen ő az, aki kiváltja a dühöt, féltékenységet, agressziót, az alakoskodást, irigységet, és még sorolhatnám azokat a negatív érzéseket, amelyeket felülvizsgálat nélkül, szinte felturbózva hoz ki belőlünk. Az Én a felsőbb tudatot is képviseli. Magába foglalja belső tudatunkat, tudatalattinkat, és legfelsőbb énünket. A legfelsőbb énünk a lelkünk, aki tiszta, és minden ármánytól mentes. Ő nem haragszik és nem gyűlölködik, hanem felszínre kerülve feltétel nélküli szeretetet áraszt önmagából. Nem kér, de annál többet ad. Nem tartja számon azt, hogy mások hogyan viselkedtek vagy viselkednek velünk, így számára nincs megkülönböztetés.

Az én szelídsége és kegyessége révén, olyan megpróbáltatásokat tudunk áthidalni, amik nyomok nélkül tűnnek el életünkből.

Az ego, ha jól használjuk, és megregulázzuk, segítséget nyújthat abban, hogy jelen életünk feladatait sikerrel elvégezhessük. Egónk szűrőjének érzékenysége, mint egy hangszer, úgy működik. Folyamatosan fel kell hangolnunk ahhoz, hogy csak a számunkra hasznos információkat juttassa el elménknek. Ugyanúgy, mint egy hangszer, ha nincs felhangolva, a káros információk is eljutnak hozzánk, megmérgezve ezzel elménk működését. Ugyanis a helyén kezelt ego tartja a realitás talaján elménket úgy, hogy a valótlanságot kiszűri, lelkesít, késztetést ad ahhoz a feladathoz, amely előtt állunk, vagyis ő hajt előre minket utunkon. Ha helyesen működik, akkor a pozitív energiák generálását mozdítja elő.

Tehát az Én tudat a felsőbbrendű énnel áll kapcsolatban, és ha elmélyülünk és tudatosan megnyitjuk a kapukat, akkor instrukciókat, sugallatokat, bevillanó képeket vetít ki elénk, nem csak önmagunkkal kapcsolatban.

A döntés hozatalt, mint olyat, csak egónk hozhatja létre. Az egónk kezelése nélkül rengeteg megpróbáltatást okozhat életünkben. A vívódás, a kiegyensúlyozatlanság, határozatlanság, kételkedés, megkérdőjelezés, félelem, depresszió mind az ő számlájára írható. Kezeletlenül úgy játssza el játékait velünk ahogy akarja. Például: hosszas tépelődés (ego) után döntünk. Döntésünk abban a pillanatban helyesnek mutatkozik, és így lépünk is ügyünkben. Amikor ügyünk végkifejletéhez közelít, akkor egyszer csak megszólal egy hang, amely kételyeket ébresztve bennünk felteszi a kérdést: „Biztos jól döntöttem?” Ekkorra már elhatalmasodik rajtunk az az érzés, hogy döntésünk nem volt helyénvaló, mivel egónk folyamatosan hibákat talál, és káros információkat gyűjt be, megingatva ezzel az előzőleg meghozott döntésünket. Marad a rossz szájíz, és ha lehet, döntésünket megváltoztatjuk. Néha az derül ki, hogy jól döntöttünk, amikor megmásítottuk első döntésünket, amikor belső tudatunk hozta meg a második döntést, ebben az esetben első döntésünket az egónk általi megszűretlen információk alapján hozta meg. A másik variáció szertint, épp fordítva, a belső tudatunk általi első döntés a helyes, amelyet ha egónk megkérdőjelez, az a rossz döntés felé sodor bennünket. Felülbírált döntésünk nem volt helyes, amelyet egónk megkérdőjelezett, és meggyőzött minket az első döntésünk hiteltelenségéről, akkor később kiderül, hogy a második, egónk által megkérdőjelezett döntés volt a helytelen. Fordítva ugyanez igaz. A döntéseink sok időn keresztül megmaradnak tudatunkban, egy sikeres döntés után a következő döntéshozatalt megelőzően az első sikeres döntésünkre hagyatkozva próbálunk utánzatként alkalmazni azt, de ez a legtöbb esetben nem működik, mivel egónk is hozhat döntést és belső tudatunk is. Vagyis soha nem tudhatjuk, hogy mennyire valós döntésünk háttere, de egy biztos: ha egónk rossz döntést hoz, azt megkérdőjelezi énünk, ha énünk hozza a döntést, azt megkérdőjelezi egónk. Ez egy ördögi kört alkotó folyamat, de csak abban az esetben kell ezzel szembesülnünk, ha az egón nem hajtunk végre rendszeres finomhangolást. Ha ezt megtesszük, akkor belső énünk döntéseiben szilárdan hiszünk, amely mellett megkérdőjelezhetetlenül kiállunk.

Ha az én képes kezelni az egót, egyensúly lép fel, ami egy belső kiegyensúlyozottságot eredményez. Minden feladat, amit sikerrel végzünk el az az én és az ego közös munkájának eredménye.

Sokan hagyják, hogy az egójuk elhatalmasodjon az énjük felett, belső káoszt okozva ezzel, mivel úgy érzik, egyfajta védettséget szereznek a mindennapi életükben való elevickéléshez. Egészen addig nem érzik negatív súlyát elhatalmasodott egójuknak, amíg nem lép fel életükben egy olyan törés, egy megrázó esemény, ami az ego által képzett, lelküket gúzsba kötő kérget le nem választja lelkükről, ők azok, akik még megmenthetők, esetükben a folyamat még visszafordítható. Aki viszont már teljesen ráhagyatkozik egójára, olyan vaskos kérget épít maga köré, hogy már semmilyen negatív behatás még csak meg sem repeszti azt.

Aki, ha kényszerből is, de képes meghasonlani önmagával annak ez az első lépés a lelkéhez vezető úton, és megérti azt, hogy „csupaszon” sokkal nagyobb védettséget élvez, mintha egójával felfegyverkezne. Ez egy igen hosszú folyamat, de ha ráébredünk lelkünk biztonságot nyújtó hatalmas erejére és meg tudjuk tartani ezen hitünket, akkor a későbbiekben ráérzünk egónk használatának eszközére is. Énünk vezet minket, egónk, pedig mint egy jól nevelt kutya elvégzi azokat a feladatokat, amelyekre engedélyt kap és így alakul ki a belső egyensúlyunk.