Most miért érzem ezt? Mit keresek én itt? Ki vagyok én valójában? Csak mi létezünk ebben a világban? Mi történik velünk, miután meghaltunk? Ugye ismerősek ezek a kérdések, amelyek akkor törnek ránk, amikor kiürülünk, el hagyjuk magunkat, és már semmi nem érdekel. Tisztázni szeretnénk létezésünk értelmét, és ilyenkor fogalmazódik meg bennünk az a tény, hogy csak ellébecoltuk az életünket. Olyan alapokban hittünk, amelyek ekkorra már értelmüket vesztették, már nem kelti életre vágyakozásunkat a belénk rögzített és bennünk dolgozó materialista gondolkodásmód, miszerint gürcöljünk a megélhetésért, az előbbre jutásért, és a görcsös megfelelési vágy, hogy megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak, mert már nem fontos semmi, amitől előtte életünk függött, és aminek hiánya, még ha csak képzeletben történt is meg, félelemmel töltötte meg szívünket. Marad a kies üresség, és már nem hajt az életben maradás, vagy létfenntartás ösztöne, mert már ez sem fontos. Téved, aki azt hiszi, hogy ezek a tünetek a depresszió jelei, amelyek akkor mutatkoznak meg egy emberen, amikor egy nagy csapást él meg. Ezek az újjászületés kezdeti jelei. Tudom, hisz magamról beszélek. De azt is tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
Négy évvel ezelőttig még nem ismertem ezeket a kérdéseket, akkor még éltem boldog és aktív hétköznapjaimat két kisgyermekemmel és férjemmel. Mindig volt egy célunk, és azt tűzön-vízen is keresztülvittük. Amellett sokat utaztunk, bejártuk a világot, semmire nem volt gondunk. Édesanyám volt az, aki meg mutatta nekem, hogy mennyi erő is rejtőzik az emberben. Csak akarnunk kell, és az elképzelt álmok valóra válnak, mondogatta mindig, és példát mutatott addigi élete során kitűzött és elért célok beteljesítésével. Mindig magasra tette a lécet, és mindig átugrotta azt. El tudta velem hitetni azt, hogy merjek nagyot álmodni, és bízzak a sorsomban, mert a cél elérésébe vetett hit megvalósítja majd álmaimat. Ő volt az én Anyukám.
Aztán, mikor hosszas küzdelem után betegségével már annyira legyengült, hogy fel sem tudott kelni az ágyból, a kórházban távozott el, hosszú hónapokig tartó kínokkal teli, rémálomnak tűnő napjaiból. De mielőtt elment, azt mondta: „Tudod nyuszikám, én azt teszek a testemmel, amit akarok. Ha azt akarom jobb lesz, ha azt akarom rosszabb.” Ez a két mondat évekkel később, mint egy magyarázat jelent meg elmémben. Tudtam, hogy menni akar. Tudtam, hogy elfáradt, de nem tudtam elengedni. Nehéz azt leírni, hogy mit érez az ember, amikor azt kell megélnie, hogy az, akit a világon a legjobban szeretett, egyszer csak nincs. Egy légüres térben találtam magam, ahol semmi nem volt, az anyag mintázata megszűnt számomra, az idő nem létezett, de valahol mélyen legbelül egy olyan békességet éltem át, amiben soha életemben nem volt részem. De mégis, elmém folyamatosan emlékeztetett szeretett Anyukám elvesztésére, és ez rettentő fájdalommal járt. Nem fizikai, hanem lelki fájdalom volt ez, amitől nyüszítve sírtam végig hosszú hónapokat. Nagyon sok időt töltöttem egy, a kertünkre néző teraszon, de a buja zöld növényzet látványa sem érintett meg, csak néztem magam elé, és sűrűn el-elkapott a zokogás. Az első momentum, amire felfigyeltem, az a belső hangom volt, amely folyamatosan azt hajtogatta, „az élet megy tovább”. Ebbe a mondatba kapaszkodva éltem akkori hétköznapjaimat, talán ez mentett meg attól, hogy állapotom tovább romoljon. A következő momentum egy fehér fátyolszerű jelenség volt, amelyet megláttam, de mivel nem akartam hinni ebben, nem tudtam, de nem is akartam rá tényszerű magyarázatot találni. Később többször is felbukkant szemem előtt az említett jelenség, de az volt a legfurcsább, hogy nem tartottam tőle.
Ezután kezdtem feléledni, regenerálódni, hiszen családom volt, akiknek szüksége van rám.
Bár az alvással előtte is már hadilábon álltam, édesanyám halálát követően már szinte természetes lett az, hogy éjszaka fenn voltam, vagyok, de reggel korán a szokott időben ébredtem, vagyis az alvásigényem jelentősen lecsökkent.
Egyik éjszaka a sötét terasz ajtaján felsejlett egy emberi alak kontúrja. Nem ijesztett meg, hiszen tudtam, hogy nem egy hús-vér ember áll ott. Nem volt arca, csak egy világos forma, mely egy emberi alakot tükrözött. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, megkérdeztem, hogy ő kicsoda, mire az volt a válasz: párhuzamos dimenzió. Tátott szájjal néztem arra a pontra, aminek a helyén már nem volt semmi, csak maga a terasz ajtó, amelynek üvegén a szoba egy részlete tükröződött vissza. Vagyis eltűnt az emberi alak. A válasz pedig egy hang formájában jelent meg a fejemben, vagyis nem a fülemmel hallottam. Még hosszú hónapok után is csak ízlelgettem a kétszavas választ fejemben, különösebb gondolat kiterjesztés nélkül. Nem tudtam ezzel mit kezdeni, így nem foglalkoztam a témával többször.
Volt alkalom, hogy éber állapotban, de nyugalmi helyzetben olyan helyen találtam magam, amelyről tudtam, nem ezen a síkon van, példának okáért egyszer Anyukám „szállított” el jelenlegi lakhelyére, konkrétan egy házba, amelynek külsejére és belsejére a mai nap is tisztán emlékszem és bárhol felismerném azt. „Ott” a színek teljesen más, szavakkal el nem mondható látványt nyújtanak, a terek hatalmasnak tűnnek, a növényzet olyan, amit a legszebb arborétumokban sem láthatunk, szinte élnek és sugározzák magukból az energiát, amelynek vonulatát szabad szemmel is láthatjuk. A béke és a szeretet helye ez, nem emberi vonatkozásban, hanem egy egészen más értelmezésben tapasztalhatjuk meg, a feltétel nélküliség fogalmát is meghaladó érzésként megjelenve bensőnkben. Akit egyszer is életében beengednek ebbe a világba, az élete végéig magában hordozza az ott kapott békét és szeretetet, amelyet közvetíteni fog mások felé éteri hangulatot képezve ezzel az itteni materializáció világnézetét lerombolva, még ha csak egy pillanat erejéig is.
Többek között rádöbbenhettem arra a tényre is ebben az időszakban, hogy nem vagyunk egyedül. Segítők, angyalok, védelmezők, ki hogyan nevezi őket, vesznek körül minket és ha képesek vagyunk lelkünket megnyitni, meghalljuk hangjukat, segítő szándékú szavaikat, amelyek megkönnyítik itteni életünk rögös útjain való áthaladását. Néha képeket, ábrákat mutatnak, a háttérben magyarázatként pedig megjelenik egy gondolatmenet, amire a megmutatott kép vonatkozik. Így tudtam meg, hogy a bátyámat, akivel már évek óta hadilábon állt a kapcsolatunk csak szeretnem kell és nem az ő életét élnem. A kapcsolatunk hamarosan rendbe is jött, azóta is megmaradt a feltétel nélküli szeretet, amelyet egymásban táplálunk, ahányszor csak beszélünk telefonon, vagy személyesen találkozunk.
Így hívták fel figyelmemet arra is, hogy az élet célja nem más, mint megtanulni az arany középúton járni és a szélsőséget elkerülni. Hiszen minden, legyen az jó vagy rossz, amit a szélsőséges hozzáállás jellemez értékét veszti, nem a célt szolgálja, hanem az egót növeli.
Rengeteg felismerésben lehetett részem, néha megmutatták a jövő apró részleteit is, a felhalmozott tudással az évek alatt azt gondoltam, én már sérthetetlen vagyok, és a sorsom megkímél a jövőbeni megrázkódtatásoktól és megpróbáltatásoktól is. Évekkel később csalódottan szembesültem azzal a ténnyel, hogy a felállított elméletem korántsem állja meg a helyét, így ismét a gödör alján találtam magam. Ott pedig megszűnik a számunkra az a lehetőség, hogy meghallhassuk segítőink hangját, amely majd kivezet minket a saját magunk által kiásott gödörből. Azzal vagyunk elfoglalva, hogy nagy erőfeszítések által kimásszunk, hadakozva a mélységgel, sötétséggel és az elhagyatottság érzésével. Mire ráeszméltem arra, hogy itt csak az elfogadás segíthet, ismét hónapok teltek el, sebet ejtve önmagamon és környezetemen is. Aztán mikor elhagyott minden erőm, feladva a küzdelmet ráeszméltem, hogy a gödör nem is olyan kellemetlen hely, mint ahogy azt megelőzően láttam. Mintha apró növények hajtottak volna ki a gödör alján, amelyek gyönyörű virágokat hoztak és hirtelen ráeszméltem, hogy ide is besüt a nap, amikor is arra eszméltem fel, hogy már nem a gödör alján ücsörgök, hanem egy csodálatos virágos réten vagyok, amelyet a nap sugarai melengetnek. Újra megláttam magam körül a buja zöld növényzetet, éreztem bőrömön a nap sugarát és rádöbbentem arra a tényre, hogy a gödör, mint szimbólum csak az én képzetemben létezik, vagyis én döntöm el, hogy belevetem-e magam, vagy egyszerűen nem is létezik, csak a gyönyörű virágos rét. És akkor rádöbbentem, hogy a nyugalmi állapot nem hoz számunkra beteljesülést, hanem csak a rögös út néha párosítva a mély sötét gödörrel. Ugyanis csak ez hozza el számunkra a felülemelkedés érzését, nem pedig egy puha meleg, biztonságos közeg, ami megvéd minden külső negatív behatástól, illetve az a megállapítás is ennek köszönhető, hogy minden rossznak ítélt élethelyzet magában hordozza a jót attól függően, hogy hogyan értékeljük helyzetünket. Természetesen visszanézve sokkal könnyebben vonja le az ember a végső konklúziót, mint amikor benne ül a gödörben, de ha képesek vagyunk meglátni az adott helyzetünkben felbukkanó szépséget és boldogságot, akkor a folyamat felgyorsul, és nem kell hónapokat-éveket töltenünk a kétségek és a félelem ölelésében.
Segítőim megmutatták azt is, hogy minden, amit életem során elképzeltem megvalósult, ezzel is előremozdítva a javulás folyamatát és megerősítve engem hitemben és meggyőződésemben. Bár a tompaság érzése nem minden esetben hagyja, hogy eljussanak a megmutatott képek tudatunkig, de mint egy halvány fénysugár, úgy halad keresztül ködös elménken a látott képek hatása. Itt már beindul egyfajta regenerációs folyamat, ami elménket arra készteti, hogy meglássuk mindazt a jót, amely körülvesz minket, és ami boldogsággal tölt el. Lehet akár olyan kezdődő gondolatmenet, amely arra sarkall bennünket, hogy örüljünk a látásunknak, hallásunknak, hogy érezzük át annak jelentőségét, hogy mozdítjuk a lábunkat elérve ezzel egyik pontból a másikba, illetve később kibővítve környezetünkre is ezeket a felismeréseket, megerősítve hálával teli érzésünket azért, hogy van családunk, van hol laknunk, és még ha csak kenyérre és tejre futja is, de van mit ennünk. Ezután már felsejlik egy pozitív jövőkép egy pillanatra, bár én ezt elég nehezen tudtam befogadni, ugyanis abban a helyzetben görcsösen a túlélés ösztönébe kapaszkodtam és csak abban voltam képes hinni, amit láttam. Ebben az időszakban, ami a nélkülözésről szólt, történtek olyan csodák, amelyek visszaadták a hitemet abban, hogy csak kérni kell és megadatik. Mert akkoriban bármilyen kicsi csoda is hatalmasnak tűnt, aminek a bekövetkezte hihetetlen mennyiségű energiával töltött fel. Akkor már újra képes voltam meghallani a hangokat, de a belém rögzült ösztönös és görcsös válaszmechanizmus dolgozott tovább, amit mindig egy megerősítésnek kellett követni, a megvalósulás pedig mindig lazította a görcsös hozzáállásomat.
Ebben az időben kaptam egy elég jelentőségteljes sugallatot, amit úgy mutattak be, mint egy haldokló utolsó pillanatait, amely már az elengedés folyamatát képezi. Csak az zakatolt a fejemben: „Most már minden jó, minden rendben”. És tényleg! Ha képes az ember elengedni a fogyasztói társadalom elvárásainak való megfelelési ösztönének sürgető érzését, azt a kínzó vágyat és késztetést, hogy mutasson egy képet önmagáról, amilyennek szeretné láttatni magát, akkor a görcs felenged, és megkezdődik a békés átmenet, amelyet a megvalósulás bekövetkezte koronáz meg.
Rádöbbentettek, hogy semmi nem olyan fontos, mint az önmagunk szeretete, amelyből környezetünk is táplálkozik, és ami reményt és mintát mutat azoknak, aki még nem jutottak erre a pontra az életük útján, vagy épp az átalakulás káoszában vergődnek. Hiszen mikor az átalakulás folyamata megkezdődik, már semmi sem lesz a régi. Megállíthatatlanul tör előre letépve ezzel a hosszú évek óta bennünk felépített gátakat és védekezési mechanizmusokat, gyökerestül kiszakítva azokat, hogy a jövőben ezek ne tudjanak újra kihajtani. Az átalakulás egyben magában hordozza az elszigetelődés tényét is, mivel nem oszthatod meg mindenkivel, az ezzel járó élményeidet, vagyis kiszakadsz a társadalmi közegből olyan szinten, hogy Te vagy az, aki nem kívánkozik már vissza. Ha ne adj isten összehoz a sors egy hozzánk hasonló, a társadalom szemével nézve perifériára kiszorult egyénnel, szinte felismered annak jelenlétét és boldogsággal tölt el a másikkal való hosszas eszmefuttatások és élmények megosztása. És amíg a társadalom úgy könyvel el, hogy remete életet élsz, addig csakis és kizárólag Te tudod azt, hogy már soha nem leszel egyedül. Mindig ott lesznek körülötted segítőid, akik fogják a kezedet és vezetnek, elkapnak, ha elesel, és vigaszt nyújtanak, ha bánatos vagy.
Az átalakulás folyamata hosszú, a vége felismerhetetlen, annyi információ és sugallat követi egymással szorosan összefonódva a végtelenségig, egy szálon futva mutatja meg az élet értelmét, mindig egy újabb kérdéssel vagy témakör érintésével, ami megmutatja azt a tényt, hogy a tökéletesség fogalma tágítható, így nem lehet azt behatárolni. Soha nem fogod úgy érezni, hogy Te már mindent tudsz, mert mindig felmerül egy újabb értékes részlet az életünk megélésével kapcsolatban. A képek mindig egyre tisztábban jelennek meg szemünk előtt utalva ezzel arra, hogy már felismerjük az elménkbe beáramló gondolatokat és el tudjuk különíteni azokat saját gondolatmenetünktől. Olyan ez, mint egy puzzle, amelynek részei folyamatosan érkeznek különböző dobozokba csomagolva, de mi tudjuk, hogy mind egy nagy kép részeit képezik, ezt rakosgatjuk össze nap, mint nap, de a kép soha nem lesz teljes, mindig újabb és újabb doboznyi részeket kapunk, de tudjuk, hogy a tökéletes kép elkészülte még igen messze van és sok-sok doboznyi részre van szükségünk a teljes egész eléréséhez. Néha kapunk olyan dobozt is, amelynek tartalma nem illik az általunk már kirakott kép részleteihez, ilyenkor ezt félretesszük, mert tudjuk azt, hogy ennek is jelentősége lesz, de nem ehhez a munkához kapcsolódik.
Ilyenek vagyunk mi, akik az átalakulás útjára léptünk. Néha tornyokat építünk, amiket utána egy suhintással lerombolunk, csak azért, hogy később egy tökéletesebb tornyot építhessünk belőle.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: